Szőcs Margit: Börtönmese

Teofil az erdőszélen éldegél feleségével Terkával és unokájukkal, Tulival. Mindennapi tevékenységei közé tartozik az egymás mellett élő népek, állatok és növények, a természet és a teljes világmindenség harmóniájának biztosítása. Törekvései során néha különös mesék és álmok gördítenek elé akadályokat, máskor gondolatrajzás kínozza, de időnként földi erők is útját állják, például soha nem lankadó jókedve okán bilincsbe verve hurcolják az erdei törvényszékre. Teofil a börtön szürkeségének falai között is színeket álmodik, és ezzel felforgatja az egész világot.

Börtönmese

Teofil, a törpe fütyörészve ballagott a patakparton. Ahogy a szomorúfüzekhez ért, hirtelen előtte termett két szürke ruhás, tányérsapkás alak.

– A törvény nevében letartóztatunk – mondták nyersen, és csuklójára kattintottak egy vasbilincset.

Teofil azt hitte, rémálomba tévedt. Sűrűn pislogott, hogy felébredjen. De mindhiába, mert nem lett vége a hajmeresztő történetnek.

– Azonnal engedjenek szabadon! Nem ártottam senkinek – tiltakozott hevesen.

– Majd bíráidnak rimánkodj, ha tudsz! – válaszolták a goromba törvényszolgák, és kétfelől megragadva magukkal vonszolták a rúgkapáló törpét.

Másnap reggel a törvényszékre kísérték.

– Teofil! Lopás bűntette miatt állsz a törvény előtt – vádolta a ragyás képű ügyész.

– Összetévesztenekvalakivel. Nem tettem soha ilyesmit – védekezett Teofil.

– Ne játszd az ártatlant! Régóta gyanús oktalan jókedved. A becsületes erdőlakóknak nem ér folyton fülig a szájuk: ógnak-mógnak, sopánkodnak, bucsálódnak. Így van ez rendjén. De te csak fütyörészel. Ugyan mitől lehetsz ilyen fenemód elégedett, hiszen nem nyertél a lottón, busás vagyon sem szállt rád? Itt valami bűzlik. Rájöttünk, hogy sötét dolgokban mesterkedsz, Teofil – folytatta az ügyész.

– Szemenszedett hazugság! Engedjenek haza! Terka, a feleségem nem tudja, hová tűnhettem – követelőzött a törpe.

Ám hiába háborgott, mert az ügyész, mintha süket volna, tovább darálta mondandóját: 

– Tudjuk, hogyesőfelhőket loptál, és eladtad aranyáron. Azért sújt az aszály. 

– Képtelen vád – hüledezett Teofil.

– Tanúnk is van rá – érvelt az ügyész. – Kérem Bükkfa Jankót, válaszoljon kérdésemre: Látta-e, hogy Teofil ellopta és eladta a felhőket?

– I-igen, azazhogy… hogyne… vagyishát… persze, noná, de még mennyire… nem is egyszer… A sétapálcájával akasztotta le az égről. Megtömte velük a hátizsákját – hablatyolta Bükkfa Jankó, a pityókos erdőkerülő.

– Na látod? Kell-e ennél több bizonyíték? Felkérem a bírót, hozza meg az ítéletet – fejezte be az ügyész a vádemelést. 

– A bíróság öt év börtönre ítéli a vádlottat – jelentette ki a bíró.

– Igazságtalanság! Védőügyvédet kérek, fellebezni akarok! – követelte Teofil.

– Márpedig fellebbezésnek nincs helye. Punktum – zárta le az ügyet a bíró, és a nyomaték kedvéért nagyot koppintott kalapácsával.

Fél óra múlva Teofil egy szűk börtöncellában találta magát. A börtönőr, miután ismertette a szabályzatot, egy festékesdobozt és néhány papírlapot nyújtott át neki.

– Ebből is láthatod, milyen jól bánunk rabjainkkal. Unaloműzésként kedvedre festhetsz. Régebben álmodni sem lehetett erről – mondta, majd a törpére csukta a nehéz vasajtót.

Teofil azon kapta magát, hogy újból fütyörészik. Pedig lett volna miért szomorkodnia, de eszébe sem jutott, mert egy ideje nem volt jó viszonyban a bánattal. Fogta az ecsetet, és festeni kezdett. Először a lapokra, majd amikor azok beteltek, a szürke falakra és a mennyezetre. Megfestette a patakpartot szomorúfüzekkel, az eget napsütéssel, bárányfelhőkkel, madárrajjal. 

Nemsokára jött a börtönigazgató, hogy ellenőrizze, és jelentést tegyen feletteseinek viselkedéséről. Amint bepillantott a kukucskálón, majd elájult, mert nem börtöncellát látott maga előtt, hanem egy árnyas, kedves patakpartot. És Teofil? Egyáltalán nem látszott börtönfogságát letöltő rabnak. Fütyörészve andalgott körbe az alkonyi fényben. Azonnal jelentette feletteseinek.

Délutánra meg is jelent két komor mázoló: elvették festékeit, és lemeszelték a falakat. Ám alighogy eltávoztak, a falakon átütött a régi festék; színei sokkal élénkebben ragyogtak, mint eredetileg. Teofil folytatta sétáját. A nap éppen delelt. Sajnálta, hogy nincs nála a szalmakalapja.

Legközelebbi látogatása alkalmával a börtönigazgatót elöntötte a düh.

– Hova rejtetted a többi festéket? Azonnal add elő!

Teofil hiába bizonygatta, hogy nem maradt nála egyetlen tubus festék sem, a képek maguktól ütöttek át a falon, a börtönigazgató felkutatott mindent, ami csak cellájában volt: benézett az ágya alá, végigtapogatta a matracát, kirázta a pokrócot, levettette csíkos rabruháját. Végül fenyegetőzve távozott:

– Nehogy azt hidd, hogy a börtön luxusnyaralás. Isten bizony, leveretem a vakolatot! 

Úgy is tett. Estére megérkezett egy kőműves, és addig kopácsolta, kaparta a falat, amíg csak a csupasz téglák maradtak.

Csakhogy másnap reggelre a téglákon is átütött a patakpart a kéklő éggel. Sokkal élethűbben, mint korábban. Mi több, makacs penészként terjedt mindenfelé: behálózta a többi cellát, a folyosót, az igazgató irodáját, végül átterjedt a börtön külső falaira is. 

Az igazgató toporzékolt mérgében. Telefonált a minisztériumba, hogy rögtön szálljanak ki, mert a börtön olyanná vált, mint valami üdülőtelep.

Rövid időn belül megérkezett egy nagy, fekete limuzin, tele miniszterekkel. A honatyák, amint meglátták a tarka színekben pompázó börtönt, visítófrászt kaptak:

– Kész csúfság! Rajtunk fog röhögni a világ! – ordítozták. – Azonnal bontsák le az épületet! A rabokat szállítsák át a közeli fogházba! De a törpét rúgják ki két lábbal! Nincs többé mit keresnie börtöneinkben! Takarodjék haza! Fütyörésszen otthon, fesse a saját falait!

Így történt, hogy Teofil néhány óra múlva ismét a patakparton sétálgatott, jókedvűbben, mint valaha.

Megnézem a kötetet.